Ady már az első sorban összefoglalja versének lényegi mondanivalóját: a Halál rokonának érzi magát. Ezt vezeti végig a versszakokon, miközben ezt az állítását különböző szempontokból igyekszik alátámasztani.

Azáltal hogy elmondja, mennyi mindent szeret, tulajdonképpen azt mondja el, hogy a Halál  mit szeret: a hervadást, az őszt, a sírást - úgy tűnik, hogy az a tény, hogy közel érzi magához a fáradt lemondást, a bánatot vagy a betegek szenvedését, már elég számára ahhoz, hogy közvetlen kapcsolatba hozza magát a Halállal.

Egy kicsit érződik a versben a kettősség: a szeretett helyzetek egyszer menedékként jelennek meg, a Halál „nagy” és „szent” jelzőket kap - másszor viszont inkább a rokkantság vagy hitetlenség motívuma kerül előtérbe, és már-már olyan, mintha gúnyolódna a Halál által szeretett dolgokon.

Alapvetően azonban azt lehet érezni, hogy Ady nem maga a Halál: a költő csak érzi a Halált saját magán, érzi a nyomait, érzi, hogy fel fogja emészteni, és Ady fél - nagyon fél. Kissé olyan, mintha saját magát próbálná meggyőzni arról, hogy a Halálhoz tartozik – mert szereti a beteg rózsákat, a tűnő szerelmi órákat, és a csókokat adni olyan nőknek, akik meg fognak halni ugyanúgy, mint ő.

Két féle ember van, aki tud veszteni, meg aki nem tud veszteni.

Senki sem szeret veszteni. Gyermekkorban figyelhető meg leginkább ez a tendencia, amit nagyon sokan felnőttkorukra sem nőnek ki. Sajnos leginkább az marad meg az emberekben, hogy a vesztest porba kell alázni, a győztest pedig fellegekbe magasztalni.

Az a győztes, aki ezt teszi – megalázza ellenfelét-, a lehető leggusztustalanabb dolgot követi el. Úgy tűnhet, mintha ezáltal dicsőséget szerez magának, ám valóságban önmagát minősíti az ilyen cselekedettel - az intelligens ember azonban felemeli legyőzött vetélytársát, s így valódi tiszteletet érdemel ki magának.

Egy példát had említsek: Vitali Klitschko, miután legyőzte egyik ellenfelét, első nyilatkozatával egy hatalmas tapsot kért ellenfelének, amiért az olyan szépen tartotta magát a gyűrűben.

Két féle ember van, aki tud győzni, meg aki nem tud győzni. Túl kevesen vannak az előbbiből.

Minden ember –feltéve, hogy van lelke- szeretetéhes. Az, hogy ez hogyan nyilvánul meg, az már személyenként változhat, de ez a tételmondat mindig és minden körülmény között megállja a helyét.

Gondoljunk csak azokra a gyermekekre, akik szeretethiányban nőttek fel: egész életükön át hordozzák a „hátrányos gyermekkor” nyomait – s itt nem anyagi vagy társadalmi hátrányról beszélek, hanem „csupán” szeretethiányról. Számtalan szülő esett már abba a hiába, hogy gyermekének, illetve gyermekeinek mindent megad – bár ez előbbire, az egyke gyermekeknél jellemzőbb -, legyen az bármilyen drága játék is, csupán az egyet felejti el: magát a szeretetet.

Szeretet adása semmi be sem kerül, mégis csínján bánnak vele az emberek – pedig nem kell sokra gondolni: egy jó szó, egy ölelés, egy mosoly.

Mily keserűség is az, ha valakit nem szeretnek. 

Alapvetően szeretem a novellákat. Szeretem őket, mert elgondolkodtatják az embert, vagy mindenesetre valamilyen érzelmet váltanak ki az emberből, hatással vannak rá.

Azonban –teljes tisztelettel- ez a novella semmilyen hatással nem volt rám.
Tipikusan az a mű, amely csodálatos alapötlettel rendelkezik, s az ember csak úgy falja, ám elolvasása után az első gondolata az, hogy őt megcsalták és meglopták. Visszaéltek a bizalmával, amiért elolvasta az –eleinte bár ígéretesnek tűnő - művet, s meglopták idejével, amit erre fordított. A történetnek ugyanis se füle, se farka. Több oldal után ugyanott vagyunk, mint az elején, ráadásul a főszereplőtől a saját lánya idegenkedik, eltávolodik. Nem arról van szó, hogy mindenképpen Happy end -nek kell lenni – hiszen számtalan nagyon jó tragédia is létezik. Azonban ez, így, egyszerűen rossz.

Krúdy megmutatta, hogyan nem szabad egy novellát befejezni – ez az egyetlen levonható tanulság a történetből.

Sajnálom, hogyha esetleges Krúdy-rajongókat ezzel megsértettem. 

Különös, különös nyár-éjszaka volt.
Akárhányszor ez a visszatérő refrén elhangzik egyre több, s mélyebb jelentést hordoz magával. A vihar előtti csendnek számos jelét lehet tapasztalni, ám legtöbbjére csak később döbbenünk rá, hogy mit is jelenthettek. Az állatok megérzik, ha vihar, vagy természeti katasztrófa jön, s lefeküdnek a földre. Az ember elvesztette ezt a képességét.
A háború nem szól előre, hogy jön. Nem kopog, nem csönget – berúgja az ajtót. Persze egy ilyen megszemélyesítéssel eljátszva egészen kegyetlennek lehet beállítani magát a háborút, s fel lehetne tenni sok-sok „miért?”-et, de az a baj, hogy nem a háború ilyen.

Az Ember ilyen.
Az Ember, aki saját embertársait képes lemészárolni különösebb ok nélkül. Nem azért, mert mást tesz – de esetenként még csak nem is azért, mert más gondol. Egyszerűen azért, mert útban van.

Hány embernek kell még meghalnia, hogy feleszméljen az emberiség? Hány életet kell még kioltani, hogy rádöbbenjen? Mennyi háborút kell még elveszteni vagy megnyerni, míg az emberek képesek lesznek az összefogásra?

Kosztolányi nagyon félt a haláltól – a semmitől, ahogy ő gondolta. 
Mi, keresztények hiszünk abban, hogy a halál után nem a végeláthatatlan semmiség jön, hogy a halál nem valaminek a vége, hanem inkább valami új kezdete – csodálatos elgondolások.

A valóság az, hogy se „nekünk”, se pedig Kosztolányinak nem volt, illetve nincs igaza.
Nem tudjuk, hogy mi az igazság. Az ember évezredek óta próbál választ találni a megválaszolhatatlanra: mi van a halál után?

Az idillisztikus elképzelésektől a legvadabb fantáziákig mindenféle választ próbált már adni az ember erre a rövid kérdésre, sikertelenül. Kosztolányi úgy véli, semmi volt születésünk előtt, s az is lesz halálunk után – s ezt a semmit csupa jó jelzőkkel látja el. A költő fél a haláltól, s hogy mindezt kellemesebbé tegye, az életet negatívnak, a nem-életet pedig pozitívnak állítja be.
Nem tudjuk, mi volt a születésünk előtt, s mi vár ránk a halál után.

Ezért a lehető legjobbat kell kihoznunk életünkből.

Szerencsére békeidőket élünk. Nem kell félnünk, hogy az éjjel megszólalnak a szirénák, s futnunk kell légvédelmi bunkerekbe. Nem kell félnünk, hogy maholnap tankok élén bevonul a sereg a városba. Nem szabad azonban elfelejtenünk a háborút.

Az, aki nem ismeri a történelmet, arra van kárhoztatva, hogy megismételje azt. Jelenlegi szemünkkel alig tudjuk megérteni, hogy mire gondolt Ady, amikor azt írta: „Szememet ezer rémség nyúzta”.

Apámnak mesélt még a nagyapja történeteket az első világháborúról. Bár gyermekfővel, s szívvel hallgatta őket, a véghetetlen szomorúságot s meggyötörtséget így is kihallotta az öreg szavai közül. Azt mondta, „Matyikám, el se tudod képzelni, hogy milyen szörnyűségeket éltünk át.”

A háború kegyetlensége nem válogat az emberek között. Nem a rossz emberek halnak meg, s nem a jók győznek. Még ha a történelmet a győztesek is írják, sosem mondhatjuk, hogy a jók győztek.
Háborúban nincsenek győztesek.

Csak vesztesek vannak.

„Eredj, ha tudsz” – csak hogy idézzek Reményik Sándortól. De mégis, bárhova is megy az ember, sosem fogja tudni azt mondani: otthon vagyok.
Esetleg azt, hogy „egész otthonos” – mint Éva, gondolhatná, hogy maga köré teremti a vesztett Édent, de akkor sem lesz olyan.

Nem mintha Magyarország, a jelenlegi állapotában Édenhez lehetne hasonlítani…

Rengeteg problémával küszködünk manapság – sokan egzisztenciális bizonytalanságban élik le életük nagy részét, hála a politikai (illetve egyéb) baklövések miatt. Az közbiztonság már korántsem olyan kielégítő, mint amilyenek szüleink korában voltak – bár szerencsére még nem olyan durva a szituáció, mint Amerikában, ahol ráadásul bárki, bármikor, olcsón fegyverhez is juthat. A rendőrökre sajnos már nem lehet felnézni – erre számtalanszor rászolgáltak. Régen még volt tekintélyük a rendőröknek, felnéztek rájuk: bár lehet, hogy csak azért, mert lovon ültek.

Ma, Magyarországon nehéz élni – ennek ellenére kötelességünknek tartom, hogy – bár a körülmények nagyon megnehezítik az ember dolgát – megpróbáljuk a lehető legjobbat kihozni magunkból, hogy életünket Istennek, Hazának, Tudománynak szentelhessük. 

 Valamilyen értelemben mindannyiunk harcol valakivel, valamivel.

Van, aki sorsával, van, aki embertársaival, van, aki törvénnyel, míg vannak olyanok is, akik önmagukkal. Hogy Madách szavait idézzem: „Az élet küzdelem” – ez mindig is így volt, s előreláthatóan így is marad. Ám meg kell említeni, hogy az ember mindig egy célért küzd –jobb esetben -, s ha ezt a célt el tudja érni, akkor már megérte minden szenvedés és küzdelem, még ha a cél elérése után újabb akadályokba, nehézségekbe is ütközünk.

Igazgatóurunk szokta mondani: „Boldog emberek a matematikusok, mert elérhető vágyaik vannak!”

Pláne manapság szenved rengeteg ember azzal, hogy elérhetetlen vágyai vannak. Ez persze nem feltétlenül rossz – hiszen aki magasra teszi a mércét, az előbb-utóbb eléri a hőn áhított célt (jobb esetben), azonban a számos negatív tapasztalat rengeteg embert sodort már depresszióba. Egy legutóbbi felmérés szerint egy millió emberre 150 ezer depressziós jut – ez a szám 60 éve még csupán 50 volt.

De mégis, mi annak az oka, hogy az elmúlt hatvan évben 3000szeresére nőtt a depressziósok száma?
Ne tőlem várják a választ…

Kik azok az őrzők? És mit őriznek?
Talán ez az a kettő kérdés, ami a vers elolvasása után közvetlenül fejünkbe ötlik. Úgy gondolom, hogy nem csak Ady korában voltak őrzők – a vers mondanivalója időtlen. Az emberiséget mindig fenyegette valami veszély, s 2010-ben sincs ez másképp – bár a fenyegetés manapság nem háborúk által – adja az Isten, hogy ilyen ne is forduljon elő -, de más formában úgyszintén jelen van. Természetesen lehetne most is nagy szavakkal dobálózni: atomháború, harmadik világháború, és társaik, de úgy vélem, az ember elég sok hibát elkövetett már ahhoz, hogy még egy ilyet ne kövessen el.

Bár az USA annyi termonukleáris robbanófejjel rendelkezik, hogy azzal ki lehetne lökni a földet a pályájáról, úgy gondolom, hogy a valószínűsége, hogy mindez meg is történik elhanyagolható (amennyiben pedig tévedek, tárgytalanná válik a dolog, hiszen mindnyájan meghalunk).
Milyen egyéb veszély lehetne hát? Globális felmelegedés? Lehet, ám sokkal veszélyesebb dolgot is nevezhetnénk:
Az emberi hülyeséget.

Ez, ami sokkal látványosabb, mint egy globális felmelegedés vagy egy potenciális atomháború. Ott van a hétköznapjainkban, s közbeszól mindennapi életünkbe – ettől kell óvakodnunk, ez ellen kell megőrizni magunkat, s ilyen értelemben még manapság is vannak őrzők.

Einstein mondta: „Két dolog végtelen: az univerzum, és az emberi hülyeség, bár az előbbiben nem vagyok biztos.” 

Ez a novella gyakorlatilag azt meséli el, hogy hogyan omlik össze egy világ a gyerkőc Pistában.
A történet elején megtudjuk, hogy ő még sosem járt a Hivatalban, csak elképzelései vannak, hogy miképp nézhet ki – apja, anyja beszélgetéseiből való következtetések. A Hivatalról való elképzeléseiből fokozatosan ábrándul ki. Amikor belép, a nagy épület teljesen megfelel elvárásainak, s mint „ismeretlen világként” tárul elé.

Azonban az apja irodájához vezető úton már több jel is utal arra, hogy korántsem olyan idealisztikus a hely, mint ahogy azt a gyermek elképzelte: egyszerű, rozoga falépcsők, homályos folyosókon keresztül jutnak el végül az illeték-osztályhoz.

Itt már látszik az első megrökönyödése a gyermeknek: az itt dolgozók bezárva görnyedeztek, mint a rabok, ráadásul mindegyik szoba pontosan ugyanolyan, mint a másik. Az apja szidja a többiek előtt, majdhogynem bukottnak nevezi, ami ismételten csalódottságot kelt a fiúban. Végül, a főnök megérkezésével tanúja lesz apjának a teljes meghunyászkodásának, ám ekkor még ennél súlyosabb dolog történik: míg az apját elküldi a főnöke, addig beszédbe elegyedik a fiúval, s amikor visszajön az apja, az apja – a főnök jó véleményét a fiáról hallván – ő is megdicséri azt. Pistában ekkor elhatalmasodik a zűrzavar – apja nem csak, hogy alárendelt a munkahelyén, még érzelmi szinten is meghunyászkodik: azt mondja, gondolja, ami a főnöknek tetsző.

Egy teljes világ omlik össze Pistában - bár ő mindennek a pontos okát nem is érti meg, inkább csak az olvasó - s már sírva hagyja el az épületet.

Minden gyermek felnéz az apjára, anyjára. Nincs is jobb érzés annál, ha az ember kihúzhatja magát, ha a szüleiről van szó, s nem kell védelmezni becsületüket. Nincs annál szebb, ha az ember büszke lehet a szüleire.

A cím csalóka – a vers valójában nem Jónás, hanem Babits imája, csupán némi párhuzamot von a próféta és önmaga között. Csodálatos a megszerkesztettsége a versnek: nincsenek versszakok, „ömlesztve” ad ki magából mindent a költő, s emellett rengeteg enjambement található a műben – ez mind-mind azt próbálja hangsúlyozni, hogy ez az ima mennyire zaklatott, zihált, összeszedetlen.

Amikor Babits a Jónás imáját írta, halálos beteg volt, gégerákja fokozottan megnehezítette életét, beszédét. Konkrétan utal is erre - s ezért sem beszélhetünk itt Jónás imájáról, sokkal inkább a költő imájáról -, amikor írja: „bátran szólhassak, s mint rossz gégémből telik(…) vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak”.

Ugyanakkor meg kell, hogy említsem a vers negatívumait is. Bármennyire is próbálta Babits hangsúlyozni a vers ziháltságát, összevisszaságát, ez már átcsapott érthetetlenbe, illetve értelmetlenbe. Egyes részek olyan mértékű zagyvaságok, hogy értelmezésükhöz komoly fantáziára – és jó szándékra- van szükség, hogy megmagyarázható legyen, mit is kívánt a költő mondani: s mindez sajnos nehezen emészthetővé teszi a verset.

Összességében egy nagyon jó vers lehetne, ha pár részét másképp írta volna meg a költő.

Babits fiatalon, mintegy 20 évesen írta a Lírikus epilógiát, s ez mindegyik egyes sorból kirí. Az energiával teli, egocentrikus ifjúnak teljesen természetes, hogy versének hőse csak önmaga lehet – gyakorlatilag ennek a tételmondatnak a különféle megközelítését fejtegeti a költő az egész versen át.

Ez a probléma. Az ember túlságosan el van foglalva önmagával, a kitörés pedig megreked a vágynál. Enyhe párhuzamot lehetne vonni a Lírikus epilógia, és Rilke - Párduca között: a párducnak bezártsága hasonlítható a dióban való bezártsághoz. Hiába: nincs új a nap alatt.

A legszörnyűbb mindebben az, hogy Babitsnak igaza van. Kicsinyes életünket valamennyien hajlamosak vagyunk leélni a saját dióhéjunkban – folyamatosan a saját problémáinkkal foglalkozunk, az önös kicsi céljainkkal, ám maga ez a hozzáállás –hogy nem vagyunk képesek önmagunkon túl látni - lekorlátozza a látóterünket, s lehetetlenné teszi a kiszabadulást.

Pedig koránt sem nehéz feltörni egy diót. Nem, nem összetett diótörő mechanizmusokra kell gondolni, nem is arra, hogy földhöz vágjuk szerencsétlent, netán rálépünk. A megoldás pedig kézenfekvő - nagymamánk mutatta meg nekünk, még gyermekkorunkban a trükköt: két diót kell kézbe venni, s egymást már könnyedén fel képesek törni.

De ehhez túl kell lépnünk önös kis határainkon.

Hit.
Mi is a hit? Egy valláshoz való ragaszkodás, minden határokon túl? Egy eszmébe vetett megrendíthetetlen bizalom? Netán jóhiszemű, esetenként kétségbeesett remény?
Nehéz kérdések ezek – teológusok, filozófusok, de még egyszerű, hétköznapi emberek is számos választ adhatnak rá. Mert a hit ilyen: sokszínű.

Ady hite sem kivétel: az ő hitének célja maga a hit, mint ahogy azt az első versszakban el is mondja. Hisz, mert hinni akar - kétségbeesett, reménykedő hit ez, s ez az érzés bizonyára nem csupán benne található meg.

Minden ember hisz valamiben. Aki úgy vallja magáról, hogy nem hisz semmiben, az ezzel kimondja a saját hitvallását – a hitet utasítja el.
Manapság „divatba jött” az ateizmus. Egyre több ember vallja magát ateistának – garantáltan rengetegen vannak, akik nincsenek is tisztában a szó pontos jelentésével-, ám úgy vélem, nincs olyan ember, aki nem hinne. Ugyanis az ember nem élheti csak úgy életét, hogy nincsen célja, nincsen támasza, s ez utóbbi az, amit a hit tud biztosítani. Lehet hinni Istenben, pénzben, intellektusban, eszmékben, - s a listát a végtelenségig lehet folytatni.

A hit, mint olyan sok más dolog is, szélsőségekbe tud torkollni – jól ismerős dolog ez mindannyiunk számára, hiszen a hírekben többször hallhatunk, illetve olvashatunk ilyen történésekről: fundamentalisták robbantottak, szélsőséges vallási irányzatok képviselői tiltakoztak, stb.
Az ember az egyetlen olyan állat, aki azért képes ölni, mert a másik másképp gondolja a dolgokat. Nincs még egy ilyen teremtmény a földön: kihúzhatjuk magunkat.

Nem, nem az afrikai bennszülöttek közigazgatásáról van szó a versben.
A műben többször szerepel a fekete szó, mint amennyit az ember alapvetően elviselne, ám egyetlen szó van csupán dőltbetűvel szedve – nem véletlenül-, amelyre a vers vége felé bukkanunk: belül. Ez az a pillanat, amikor rádöbbenünk, mit is próbál a költő elmondani nekünk. Nem azért fekete a világ, mert valahogy így alakult a dolog, ez a domináns szín – nem. Mindennek a belseje fekete, s ezért lesz minden fekete.

S mi van belül? A lélek. S nincs rosszabb, ha az ember lelke romlott: mert ha az ember lelke mélyén gonosz, akkor minden tette, minden cselekedete gonoszságot fog tükrözni. S ha minden ember ilyen, akkor pedig bent is vagyunk a Fekete országban.

Ez a fekete világ, amelyről állítólag a lírai én „álmodott” pedig nem más, mint maga az élet – nem véletlenül a kifejezés „szürke hétköznapok”, ami eszünkbe juthat. Hál’ Istennek viszont még „csak” szürkék, nem pedig feketék a hétköznapok. Úgy gondolom, egyikőnk sem élne szívesen egy fekete országban.

Miután elolvastuk a művet, úgy érezhetjük, hogy a cím nem más, mint puszta átverés – értékvesztésről szó sem lehet, hol van itt tragédia?

A tragédia nem más, mint maga az, hogy ilyen megtörténhet, illetve hogy hasonló szcenáriók le is játszódnak a valóságban. Bár a téma, a földesúr – paraszt viszony rég elavultnak tűnhet, máig létezik hasonló megoszlás – gondoljunk csak arra, hogy az emberiség 1%-ának kezében van minden vagyon 99%-a.

A főszereplő ráadásul egy visszataszító, ellenszenves alak, aki nem csak, hogy nem tudja ellökni magától a szegénységet, de még ezt még meg sem érdemelné. Az olvasó számára nem hogy tragédia, de szinte felüdülés, hogy a mű végén meghal.

A fő motívum a novellában a lakoma. Emberünknek legnagyobb öröme az evés: ez az egyetlen dolog, ami számára fontos. Eljön ám a pillanat, amikor végre annyit ehetne, amennyit szeretne, és ahelyett, hogy jól érezné magát, annyira túlzásba viszi, hogy az nagyon rosszul esik neki, ám ennek ellenére nem hajlandó abbahagyni az evést. Ahogyan egyre rosszabbodik az állapota, hirtelen a torkán akad egy falat. Nagy nehezen sikerül visszaköhögnie, ám nem tanul hibájából: ismételten lenyeli, ám a közvetlen ezelőtti mondatával mág utoljára jellemzi életét és halálát:
"Dögölj meg, kutya!"

Egy senkiházi volt életében, és akképp is halt meg… 

Talán az egyetlen olyan vers, amelynél nem volt hallható panasz, hogy meg kell tanulni. Rövid, egyszerű, ám ennek ellenére nagyon ütős remekmű.

A nem formabontó rímszerkezet, és rövid sorai végett nagyon dallamos, ritmusos, ám a mondandója is jelentős.

Itt, Magyarországon más minden. Minden sokkal nehezebb: jóval több sanyargatást kellett, illetve kell elviselnünk, mint máshol – a „magyar messiások” ezerszer többet szenvednek, mint mások, ám ennek ellenére, „üdve nincs a keresztnek”, tehát mindez teljesen hiábavaló, minden elveszik, bárhogyan is próbálkoznak.

A teljes reménytelenség csendül ki az utolsó sorokból: a felsóhajtás, és az ismétlés együttes használata mély sajnálatot, szinte szánalmat is rejt…

Ady korai verseire jellemző a rendhagyó rímszerkezet, ami eleinte riasztó, ugyanakkor megvan a saját szépsége. A mű címe (azon túl, hogy természetesen beleillik a költő 3 szavas cím-rendszerébe) baljós, horrorisztikus képet fest elénk, és szerencsére ez nem azon becsapós műcímek egyike, amely mást nyújt a vártakhoz képest (mint például a Tragédia), így tehát a cím tökéletes felvezetés a későbbi sorokra.

A körülmények meghatározása egyértelmű utalás egy ilyen cím mellett: az éjszaka, az elmúlásra való utalás végig meghatározza a verset. A T/1-ben való leírás, illetve annak megismétlése („felénk, felénk”) mintegy beránt minket a műbe – nem csak a lírai én felé, hanem felénk is ügetnek a lovak. Ahogy közelebb jönnek, már lehet látni őket, illetve lovasaikat: látványuk olyan félelmetes, hogy még a Hold is megijed, s elbújik – az embert is egyre inkább hatalmába keríti a félelem. A vers tetőpontját a lovasok érkezésével éri el: némán, csendesen, nyugodtan kengyelt oldanak, megállnak valaki előtt, lovat adnak neki, majd magukkal viszik…

Hogy folytathassák végtelen vágtájukat az éjszakába, tovább, tovább.

 Alighanem az egyik leghíresebb magyar mű az ember tragédiája: senki sincs aki ne hallott volna róla. Elragadó története, a jól kidolgozott karakterei, a dolgok más fényben való ábrázolása végett még manapság is előszeretettel olvassák az egyébként nem irodalmi tájékozódású emberek is.

Bár magáról a történetről, keletkezéséről, illetve annak körülményeiről számos oldalakat lehetne regélni, én inkább azt szeretném kihangsúlyozni, hogy a mai ifjúság számára is mennyire jelentős könyv.

Bár nyelvezete kissé archaikus, könnyen olvasható, s meglepően izgalmas: a korszakok pont olyan gyakran váltják egymást, hogy ne legyenek unalmasak, ám elegendő információt adjanak ahhoz, hogy az olvasó kíváncsiságát elcsitítsák – a tökéletes összhangot eltalálva. A jól átgondolt, keresetes megszerkesztettséggel, illetve csattanóval záródó végével Madách egy olyan művet hozott létre, ami még a legelvetemültebb irodalomgyűlölők szívét is meg tudja lágyítani - egy valódi mesterművet...

 Szerk.:

Az ember tragédiáját nemrégiben előadták Tatán, a Magyari Zoltán Művelődési Központban, hagyományos felfogásban és díszletekkel - a nézők között körülbelül 200 diák is jelent volt a Refiből, akik -bár egyes színek alatt meg tudták emberelni magukat-, két szín között azonban fokozottan gyerekesen, illetve kissé szánalmasan viseltették magukat, amely többek között ott nyilvánult meg, hogy nem bírtak 15-20 másodpercig csendben maradni.
Hiába, van még hova fejlődnünk. 

Az egész vers egy hatalmas metaforára vezethető vissza, amelyet az első sorban ki is mond a költő: a természet egy templom.

Metaforák, megszemélyesítések és szinesztéziák halmozásával jellemzi a természetet, s kivehető a sorok közül Baudelaire azon – teljesen helyes - meglátása, miszerint a természetben minden mindennel összefügg, egységet alkot – nem úgy, mint az embereknél. Az ember ugyanis hajlamos az egység tudatos lerombolására, nem vesz figyelembe másokat, illetve más egységeket sem – akárcsak a természetet, amelyet lenéz, igája alá hajt, semmi tiszteletet nem tanúsít iránta.

Bár a vers korántsem az emberi természet feddéséről szól, sokkal inkább egy tisztelet teli óda a természethez, óhatatlanul ott van a gondolat, rejtve a sorok mögött, hogy pont ez a csodálatos természet az, amit az ember elpusztít. Ez sajnos mindig is így volt, s belátható időn belül így is fog maradni, hacsaknem kap véges valahára egy pofont az ember, és megtanulja: nem ő a mindenség királya.

Megdöbbentő, fantasztikus, eszméletlen, fenomenális – nagyon király, durva, beteg. Ezek jutottak eszembe, ahogyan olvastam a verset – a fennkölttől kezdve egészen a vulgáris szavakig– ám jogosan.

Ez a mestermű valóban azon versek egyike, amely miatt értelme van az irodalom órának… ahogy olvassuk, nem értünk sok dolgot, míg a végére nem érünk, és ott meg nem döbbent minket a felfedezés, a leplezetlen kijelentés, amely mindent olyan egyértelművé tesz.

Valószínűleg bele lehetne magyarázni sok dolgot: netán az ember küzdelmét az életben, az álmodozás következményeit, és még sorolhatnám, ám úgy gondolom, hogy aki ilyesmibe kezdene bele, az alapvetően hibát követ el. Ezt a verset nem érteni kell, nem elemezni, hanem érezni és élvezni. Bár rövid, olyan tökéletesen van megszerkesztve, mint egy jó thriller, és a döbbenet a végén sem kisebb. Ahogy már említettem: valóságos mestermű… csak ajánlani tudom.

A vers tökéletesen megfogalmazza mindazt, amit a romantikus költő kíván – melyet egy szóban talán úgy tudnánk megfogalmazni: elvágyódást.

A könyvek már nem nyújtanak eleget, mert belül érzi már a költő, hogy a madárnak milyen jó szabadnak lenni, repülni el, a messzeségbe…

A költő is ezt szeretné, s már nem tartja vissza semmi. Üres lapjait – melybe verseit írja - nem bírja már megtölteni, úgy érzi hát, mennie kell, s nem érez visszatartó erőt: az egzisztenciája – háza, telke, kertje-, semmit sem jelent számára, de még feleségét, sőt, gyermekét is képes lenne hátrahagyni… amit meg is tesz, lélekben mindenesetre.

Hajóra szállna, nem érdekelné, hogyha netán hajótörést szenvedne, vagy ha a szél játékként sodorná el a partoktól… csak hallja, hallja a szíve a matrózok dalát.

Szerencsésnek érezhetem magam, hogy eredetiben is olvashatom ezt a művet, ugyanis a fordítás, bármilyen jó is, nem tudja teljesen visszaadni azt, amit a költő anyanyelvén leírt.

Gyönyörű, archaikus csengéssel kezdődik a vers, valóságos imaként hangzik minden egyes sor. Tökéletesen elénk tárja a kora őszi, késő nyári napot, a szüret napjait, és ima formájában kéri az urat, hogy adjon még pár napot, hogy az utolsó gyümölcsök is beérjenek, és hogy a legutolsókból is lehessen édes bort csinálni...

Aztán hirtelen váltás következik – az ima félbeszakad, valóságos kinyilatkoztatásokká válnak a sorok, örök igazságokká. Az egyedüllétet totálisan megfesti, a vers hangulata teljesen beborul, pesszimizmusba vált át az optimizmus. Aki egyedül maradt, az már az is fog maradni – nem örökre, de sokáig, és sokáig is fog szenvedni…

Majd, ami azonban már nincs benn a versben, jön a tavasz, hogy rendbe rakja a dolgokat, hogy fél év múlva újra kezdődjék az egyedüllét azok számára, akik egyedül maradnak a nyár végén…

Csehov – A lónevű című novellája mérőben eltérő a már említett Fájdalom c. novellájával. Míg az utóbbi szomorú és lehangoló, ez inkább játékos, mulatságos.

A történet bonyodalma azzal kezdődik, hogy egy Bulgyejev nevű tábornoknak megfájdul a foga – semmi különleges, de még csak ritkaságnak sem nevezhető: bárkivel előfordulhat. Emberünk ugyanúgy cselekszik, ahogy az valószínűleg bármelyikőnk tenné: megpróbál először a problémára házilag gyógyírt találni. Miután mindenféle praktika, illetve rokoni jó tanács is csődöt mondott, miután már nem látni más kiutat, elhívják a fogorvost – ez is jellemző, elvégre nagyon sokan, teljesen érthetetlenül és fölöslegesen, túlságosan is félnek tőle, csak akkor látogatják meg (illetve ilyen esetben, hívják házhoz), amikor már nem látnak más lehetőséget a gyógyulásra.

Természetesen van olyan, hogy az orvos sem tud segíteni – az ő metódusa is kudarcot vall, csak a foghúzást tudja javasolni, amit viszont Bulgyejev ellenez. Ivan Jevszejics azonban, a tábornok intézője, felvet egy utolsó reménysugarat: elmondja, hogy hallott egy emberről, aki valóságos csodákat képes művelni ha fogfájásokról van szó – olyannyira, hogy jelenleg is ebből él. A buktató csak ott van, hogy nem emlékszik már a vezetéknevére, csak az rémlik neki, hogy valami lónév volt…

Ezek után találgatások sora történik, az olvasó már szinte nevetve olvassa az újonnan újabb ötleteket, ám közben már ő is kegyetlenül kíváncsi arra, hogy hívhatják szerencsétlent…

Ám végül a tábornok feladja, inkább kihúzatja a fogát…

Olyan jellemző. Egy ilyen játékos, vicces kis novellába belefogható az embernek azon tulajdonsága, hogy mindent pillanatok alatt fel tud adni. Lenne mód a gyógyulásra, a megoldásra, sőt, szinte látható is, ám mégis olyan távolinak tűnik, hogy egyszerűbb megállni, és más utat keresni – még akkor is, ha a végcél korántsem olyan kielégítő, olyan szép, mint az eredeti, melynek a végén fellelhető kincs mindig nagyobb, mint a másik út végén lévő. Ahogyan Murphy is megfogalmazta, ha sort váltunk egy bolt előtt, a másik sor mindig gyorsabban fog haladni…

Megdöbbentő, és csodálatos, ahogyan Rilke bánik a szavakkal. A cím már sok dolgot elárul, s nem csalóka: a költő egy szobrot elemez, egy régi, fejnélküli szobrot. Ezt persze bárki megtehetné, gondolhatnánk, ám a verset nem témája teszi gyönyörűvé, hanem maga a szavak, amivel jellemzi őket.

Kidomborítja, s hangsúlyozza azt, hogy bár arca, feje nincsen a szobornak, mégis úgy érezzük, mintha lenne – ezt pedig olyan szavak használatával éri el, amelyeket egyébként csakis arcok leírására használnánk. Kissé hátborzongató élmény ez, azonban a vers közepe felé éles váltás következik: nem jellemzi tovább hogy milyen a szobor, hanem inkább arra tér ki, hogy milyen lehetne, ha nem olyan volna, amilyen. Csupán egy faragott kődarab lenne, élettelen, merev…

Majd a vers végén, a jellemzés kellős közepében hirtelen úgy érezzük, mintha a szobor nem létező fejének szemhéjai felpattannának, egyenesen ránk néznének, és felszólítanának: változtasd meg életed!