Az egész vers egy hatalmas metaforára vezethető vissza, amelyet az első sorban ki is mond a költő: a természet egy templom.

Metaforák, megszemélyesítések és szinesztéziák halmozásával jellemzi a természetet, s kivehető a sorok közül Baudelaire azon – teljesen helyes - meglátása, miszerint a természetben minden mindennel összefügg, egységet alkot – nem úgy, mint az embereknél. Az ember ugyanis hajlamos az egység tudatos lerombolására, nem vesz figyelembe másokat, illetve más egységeket sem – akárcsak a természetet, amelyet lenéz, igája alá hajt, semmi tiszteletet nem tanúsít iránta.

Bár a vers korántsem az emberi természet feddéséről szól, sokkal inkább egy tisztelet teli óda a természethez, óhatatlanul ott van a gondolat, rejtve a sorok mögött, hogy pont ez a csodálatos természet az, amit az ember elpusztít. Ez sajnos mindig is így volt, s belátható időn belül így is fog maradni, hacsaknem kap véges valahára egy pofont az ember, és megtanulja: nem ő a mindenség királya.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.