Különös, különös nyár-éjszaka volt.
Akárhányszor ez a visszatérő refrén elhangzik egyre több, s mélyebb jelentést hordoz magával. A vihar előtti csendnek számos jelét lehet tapasztalni, ám legtöbbjére csak később döbbenünk rá, hogy mit is jelenthettek. Az állatok megérzik, ha vihar, vagy természeti katasztrófa jön, s lefeküdnek a földre. Az ember elvesztette ezt a képességét.
A háború nem szól előre, hogy jön. Nem kopog, nem csönget – berúgja az ajtót. Persze egy ilyen megszemélyesítéssel eljátszva egészen kegyetlennek lehet beállítani magát a háborút, s fel lehetne tenni sok-sok „miért?”-et, de az a baj, hogy nem a háború ilyen.

Az Ember ilyen.
Az Ember, aki saját embertársait képes lemészárolni különösebb ok nélkül. Nem azért, mert mást tesz – de esetenként még csak nem is azért, mert más gondol. Egyszerűen azért, mert útban van.

Hány embernek kell még meghalnia, hogy feleszméljen az emberiség? Hány életet kell még kioltani, hogy rádöbbenjen? Mennyi háborút kell még elveszteni vagy megnyerni, míg az emberek képesek lesznek az összefogásra?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.