Ady már az első sorban összefoglalja versének lényegi mondanivalóját: a Halál rokonának érzi magát. Ezt vezeti végig a versszakokon, miközben ezt az állítását különböző szempontokból igyekszik alátámasztani.

Azáltal hogy elmondja, mennyi mindent szeret, tulajdonképpen azt mondja el, hogy a Halál  mit szeret: a hervadást, az őszt, a sírást - úgy tűnik, hogy az a tény, hogy közel érzi magához a fáradt lemondást, a bánatot vagy a betegek szenvedését, már elég számára ahhoz, hogy közvetlen kapcsolatba hozza magát a Halállal.

Egy kicsit érződik a versben a kettősség: a szeretett helyzetek egyszer menedékként jelennek meg, a Halál „nagy” és „szent” jelzőket kap - másszor viszont inkább a rokkantság vagy hitetlenség motívuma kerül előtérbe, és már-már olyan, mintha gúnyolódna a Halál által szeretett dolgokon.

Alapvetően azonban azt lehet érezni, hogy Ady nem maga a Halál: a költő csak érzi a Halált saját magán, érzi a nyomait, érzi, hogy fel fogja emészteni, és Ady fél - nagyon fél. Kissé olyan, mintha saját magát próbálná meggyőzni arról, hogy a Halálhoz tartozik – mert szereti a beteg rózsákat, a tűnő szerelmi órákat, és a csókokat adni olyan nőknek, akik meg fognak halni ugyanúgy, mint ő.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.