Babits fiatalon, mintegy 20 évesen írta a Lírikus epilógiát, s ez mindegyik egyes sorból kirí. Az energiával teli, egocentrikus ifjúnak teljesen természetes, hogy versének hőse csak önmaga lehet – gyakorlatilag ennek a tételmondatnak a különféle megközelítését fejtegeti a költő az egész versen át.

Ez a probléma. Az ember túlságosan el van foglalva önmagával, a kitörés pedig megreked a vágynál. Enyhe párhuzamot lehetne vonni a Lírikus epilógia, és Rilke - Párduca között: a párducnak bezártsága hasonlítható a dióban való bezártsághoz. Hiába: nincs új a nap alatt.

A legszörnyűbb mindebben az, hogy Babitsnak igaza van. Kicsinyes életünket valamennyien hajlamosak vagyunk leélni a saját dióhéjunkban – folyamatosan a saját problémáinkkal foglalkozunk, az önös kicsi céljainkkal, ám maga ez a hozzáállás –hogy nem vagyunk képesek önmagunkon túl látni - lekorlátozza a látóterünket, s lehetetlenné teszi a kiszabadulást.

Pedig koránt sem nehéz feltörni egy diót. Nem, nem összetett diótörő mechanizmusokra kell gondolni, nem is arra, hogy földhöz vágjuk szerencsétlent, netán rálépünk. A megoldás pedig kézenfekvő - nagymamánk mutatta meg nekünk, még gyermekkorunkban a trükköt: két diót kell kézbe venni, s egymást már könnyedén fel képesek törni.

De ehhez túl kell lépnünk önös kis határainkon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.