Ady korai verseire jellemző a rendhagyó rímszerkezet, ami eleinte riasztó, ugyanakkor megvan a saját szépsége. A mű címe (azon túl, hogy természetesen beleillik a költő 3 szavas cím-rendszerébe) baljós, horrorisztikus képet fest elénk, és szerencsére ez nem azon becsapós műcímek egyike, amely mást nyújt a vártakhoz képest (mint például a Tragédia), így tehát a cím tökéletes felvezetés a későbbi sorokra.

A körülmények meghatározása egyértelmű utalás egy ilyen cím mellett: az éjszaka, az elmúlásra való utalás végig meghatározza a verset. A T/1-ben való leírás, illetve annak megismétlése („felénk, felénk”) mintegy beránt minket a műbe – nem csak a lírai én felé, hanem felénk is ügetnek a lovak. Ahogy közelebb jönnek, már lehet látni őket, illetve lovasaikat: látványuk olyan félelmetes, hogy még a Hold is megijed, s elbújik – az embert is egyre inkább hatalmába keríti a félelem. A vers tetőpontját a lovasok érkezésével éri el: némán, csendesen, nyugodtan kengyelt oldanak, megállnak valaki előtt, lovat adnak neki, majd magukkal viszik…

Hogy folytathassák végtelen vágtájukat az éjszakába, tovább, tovább.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.