Az ötlet zseniális, a kivitelezés szép, ám a tartalom csapnivaló.

Természetesen ennek a tételmondatnak bármely részét meg lehet támadni – mindenkinek szíve joga -, ám ki is fejtem, miért van ez, illetve miért gondolom így.

Minden hang – főleg a magánhangzók- keltenek valamilyen hatást. Nem egy dialógusban fordulhat elő akár többször is olyan szó, amely egy darab betűből áll, ugyanis csupán ennyi is teljesen ki tudja fejezi azt, amit az illető az adott pillanatban érez. Gyakorta nem is tudatosul bennünk ez, mert természetesnek vesszük, amolyan felsóhajtásnak – ugyanígy nem gondolkodunk azon, hogy mit mondunk, ha ijedtünkben felkiáltunk, netán fájdalmunkban felordítunk.
A költő ugyanakkor teljesen más mondanivalót tulajdonít egyes hangoknak, mint amit azok véleményem szerint tartalmaznak. Ez természetesen érthető, két tényező végett. Az egyik, az író nyelve – minden egyes nyelv egyedi, a hangok más-más jelentéssel bírhatnak különféle nyelvekben, ugyanis másra asszociálunk belőlük. A másik pedig nem más, mint a költő mivolta – francia környezetben nőtt fel. Ezzel alapvetően semmi probléma nincsen, de óhatatlanul rányomja a bélyegét, melynek különféle aspektusaira nem szeretnék kitérni (lásd. csigák).

Nos, a kivitelezésről pedig annyit, hogy a vers valóban jól van megszerkesztve, szépen van megfogalmazva, ilyen szempontból a vers kifogásolhatatlan.

Hogy összképileg hogyan tetszik a vers, nos, azt döntse el a kedves olvasó magának.

A vers tökéletes megfogalmazása az író saját világmeglátásának. Csodálatosan fogalmazza meg elveszettségét, a világ nem érti meg a költőt, kitaszítja, játszadozik vele, ugyanakkor kicseng a sorok közül a művész egója – ami korántsem nevezhető kicsinynek. Társaival – más költőkkel – szemben viszont mélységes tiszteletet és hódolatot mutat ki: nem önmagát nevezi meg, mint albatrosz, hanem minden költőt. Ez teszi széppé a művet: nem puszta öndicséret, mint ahogy azt az ember várná, hanem szinte ösztönzés és buzdítás, reménysugár költőtársainak: ne hagyják abba, ne búsuljanak, nincsenek egyedül.

Bár Baudelaire valóban büszke lehetett magára, mert rettentő tehetségnek örvendett, megfigyelhető másokkal való lenézése – a „többiek”, a matrózok kifejezetten unszimpatikusak, gorombák és barbárok, illetve így ábrázolja őket; de ez persze felfogható a jól ismert francia lenézés egyik aspektusaként is…

A vers a túlhalmozott költői képek és hiányzó mondanivalója miatt le se tagadhatja francia mivoltját, azonban az utóbbi hibája olyan végletekbe fajul el, ami már – szerény véleményem szerint - értelmetlenné és fölöslegessé teszik a verselést.

Felfogható túlcsicsázott elbeszélésként, azonban se tanulságot nem tudunk levonni belőle, sem pedig túlzottan szórakoztató, melyek végett kijelentésem, miszerint a vers alapvetően rossz, bár megsérthet néhány Rimbaud-kedvelőt, igazából semmit sem veszít.

Természetesen felfogható a vers, mint személyes hangvételű lírai mű, de ez esetben hiányzik belőle a valódi érzelem, illetve a részletes érzelmi fejtegetések…

Bárhogyan is nézem, ez a vers csupán egy befutott költő átlagon aluli műve.

A cím csalóka, sajnos nem egy vadkacsa kalandos életéről olvashatunk: helyette valami teljesen más, és lényegesebben jobban lehangoló történetet kapunk.

Egy családi „idillbe” csöppen bele Gregers, aki azt közelebbről megnézve elhatározza, hogy segít a családnak – nos, hogy ez hogyan sül el, azt a könyv végén Hedvigtől tudjuk meg. Fokozatosan ismerjük meg az alapszituációt és az előzményeket – lévén, hogy egy analitikus drámáról van szó: apró utalások mozaikdarabkái vannak szétszórva a regényben, melyek csupán arra várnak, hogy az olvasó – illetve Gregers – összerakosgassa őket, és „megcsodálja” az így kapott képet. Ilyenek már nagyon hamar fellelhetők: Hedvig örökletes szembetegsége tökéletes példa erre.

A történet szereplői magukat hitegetik, melynek leglátványosabb aspektusa az idős Ekdal a padlástérrel, de rengeteg más helyen is megnyilvánul ez: gondoljunk csak Hjalmarra, aki nem csak, hogy képes munkáját családtagjaival elvégeztetni, de még hitegeti is őket – illetve magát – hogy majd ő, a feltaláló fogja a család becsületét helyreállítani a csodálatos találmányával, melyről még ő maga sem tudja hogy mi is az, de mint ahogy az később kiderül, nem is próbál ezen változatni: a folyóiratok mind bontatlanok.

A szomorú ebben az egészben viszont az, hogy az ember valóban képes ilyenre. Képes leélni életét hazugságokban, sőt, képes elhinni azokat, mint valóság, igazság. Az egész ráadásul jól kitalált mechanizmusként látszik, úgy tűnik, problémamentesen működik, egészen addig, míg valaki kívülről meg nem próbálja „megjavítani” – ugyanis annyira elfajulhat a dolog, hogy már önerőből valóban nem képes, illetve lehet, hogy már nem is akarja észrevenni, nem hogy meghúzni a kilazult csavarokat. A segítőkész, mindent megjavítani próbálkozó ember pedig úgy áll majd ott a szétesett masina mellett, mint szerencsétlen Gregers a könyv végén – az egyedüli, aki szenved, az pedig nem más, mint az, aki valóban hitt a Gép működésében…

A novella egy szegény kocsisról szól, Jona Potapovról, aki egy szál lovával járja a város utcáit, mint bérkocsis. Csak később tudjuk meg, miért viselkedik olyan furán – a fia a héten halt meg.

Az bérkocsi-üzlet ráadásul nem virágzik – egész nap egy fuvart sem volt, pedig már késő délelőtt óta várt: a kocsisnak nem marad más lehetősége, mint egyedül maradva gondolkodni…

Bánatát azonban nem bírja egyedül feldolgozni, és bár nehezen esik neki szavakba önteni, mégis újra meg újra megpróbál kapcsolatot létesíteni az emberekkel, akiket éppen fuvaroz (az éj jövetelével akad néhány), ám ők mindig visszautasítják. Csodálatosan, ám szomorúan mutatja be az emberi elhidegültséget, érzéketlenséget, az érzelmi intelligencia krónikus hiányát. Kocsija hátulján jó pár különféle ember megfordul, ám egyik sem képes akár egy „sajnálom” kimondására sem. Miután már hazafele indul, mert későre jár, még utolsó kétségbeesett próbálkozást kísért meg: megszólít egy házmestert, akit megpillant. Az egyszerű, szelíd közelítési szándékra, amely kérdés formájában realizálódik – méghozzá, hogy hány óra van-, bár megkapja a választ, ám korántsem úgy, ahogy szeretné – a hétköznapi ember, a saját megpróbáltatásaival küszködve nem veszi észre embertársainak jóval nagyobb problémáit, ezért egyszerűen elküldi máshova – neki itt úgy sincs keresnivalója. Szomorúan tér vissza a szállóra, ahol kollégáival reméli megbeszélni bánatát, ám azok már mind túl fáradtak, hogy egy kicsi időt és figyelmet is szánjanak társukra. A levertség totális: az ember senkihez sem tud fordulni bánatával, még azokhoz sem, akikkel hasonló sorson osztoznak, mert senki nem képes már odafigyelni a másikra az elhidegült világban – melyre tökéletes metafora a hideg, illetve a hóesés.

A legutolsó, aki végül meghallgatja Jonát pedig nem más, mint lova, aki képes még végighallgatni a másikat – ide jutott az emberiség.

Nos, mindenek előtt, amennyiben még nem ismerné ezt a művet, rögvest essen neki, és olvassa el: a hatás garantált.

A vers valóságos mestermű – bárki bármit mondjon. Olvasása közben úgy érezzük magunkat, mint egy valóságos horrorfilmben – holott a kezdet oly szépen, szelíden, békésen kezdődik. „Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt, melybe ma szemünk ütközött…”

Az olvasó lágy folytatás helyett nyersen, szépítetlenül, gyomorszájba vágásként kapja a leírást a gusztustalan dögről, amely jellemzéséhez olyan szavakat használ, amire egy ilyen szituációban véletlenül sem gondolnánk – céda, virág, gyöngyöző, és még sokáig sorolhatnám, de nem szeretnék senkit sem megfosztani az olvasói élménytől.

Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott a folytatás, mert bár valóban hellyel-közzel szép szavakkal megtűzdelve festi elénk a dög látványát, azt azonban olyan költőien teszi, hogy valóságosan magunk előtt véljük látni a foszló dögöt, illetve a belőle táplálkozó élőlényeket, melyet egy az egyig külön-külön elemez is a költő.

A vers csattanójaként pedig szerelmét ehhez hasonlítja. Úgy érzem, nem szükséges tovább szaporítanom a szót.

Sajnos az irodalomban folytonos probléma a művek fordítása, s bár legjobb eredeti nyelvükön olvasni a műveket, erre nem mindig adódik meg a lehetőség. A fordítókra hárul így ez a nemes és nagyon nehéz feladat: a vers hangulatának továbbadása, minél jobb rekonstrukciója anyanyelvre.

Tóth Árpád – Őszi Chanson fordítása zseniálisan visszaadja az eredeti mű szépségét. A hangok játékával eléri a meditatív hatást, a sorok egymás utáni zendülése valóságos zeneként hat az olvasóra. S még ha nem is teljes fordítás az eredeti műről – mert az ilyesmi lehetetlen – a hangulata visszaadásával mindenféle hiányosságot pótol.

Értelemszerűen Verlaine-t illeti a dicsőség, azonban úgy gondolom, hogy legalább annyi dicséret illeti Tóth Árpádot is, amiért ezt a csodálatos művet elérhetővé tette számunkra is.

Nehéz dolog beszélni egy olyan műről, ami világszerte elismert, ám őszintén szeretnék nyilatkozni róla, ezért így is fogok tenni.

A mű két szóval jellemezve: nagyon rossz.

Nem szeretnék ezzel a kijelentéssel senkit sem megsérteni, de ez a mű nem a mai ifjúság (ha egyáltalán bárki) számára íródott, ezért nagy hiba volt berakni kötelező olvasmányok közé. A mű monumentális hosszúsága semmit nem ad tartalmi mondanivalójához, és a történet magja megfogalmazható lehetne egy hosszabb analitikus novellában – mely, ha így lett volna publikálva, garantáltan nagyobb sikert ér el (vagy, pont azért, mert nem elég irodalmi, még annyit sem – mindenesetre a diákság garantáltan szívesebben olvasná).

A főszereplő egy túlkompenzált kisebbségi komplexusú diák, amelynek lelki szenvedéseit követhetjük soron gyakorlatilag az egész 600 oldalon keresztül, megtűzdelve egyéb – többé kevésbé – beteg emberek életébe való bepillantásával.

Nem szeretnék túl sokat beszélni róla, mert aki ismeri, annak már úgyis mindegy, aki nem, annak pedig csak ajánlani tudom, hogy hanyagolja ezt a könyvet, és nagy szívességet tesz önmagának - ugyanis a cím egyértelmű célzás lehet a könyv tartalmára: bűn ilyet kötelező olvasmányba adni, és a bűnhődés pedig utalás az olvasó(/diák) agonizációjára, míg el nem ér az utolsó lapokig.

"""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""""" (<-- 45 idézet. Aki nem hiszi, számolja meg.)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kesztyű. Ezt a szerencsétlen kesztyűn egyfolytában csak hordták, sosem mosták és nem szerették.

Így történt tehát egyik nap, hogy elhatározta: otthagyja gazdáját. Egy alkalmas pillatban meglazult, elszakadt és letörte a zsarnokság béklyóit. Nem érdekelték a következmények, csak menekülni akart.

Vándorútnak indult hát, ment mendegélt, egyszer csak szembetalálta magát egy kővel. Megállt előtte, és megszólította:

- Hát te meg ki vagy?

- Én vagyok a kő, a szikla, a föld lelke, mindig is voltam és leszek.

- Üdvözlégy! Én vagyok a Kesztyű!

- Hát hol van a te gazdád? A fa nem élhet gyökér nélkül. Mindennek hivatása van.

- Nem értem mit beszélsz! Szabad vagyok, nem parancsol nekem senki és semmi.

- Hát ha így gondolod: majd idővel megérted…

Folytatta útját. Egyszer csak nagy szél támadt, felkapta a Kesztyűt, és felrepítette az egekbe. Egy hangot hallott:

- Áruld el, mit keresel itt?

A kesztyű megszeppent:

- Ki beszél! Ki játszik velem, mint holmi falevéllel?!

- Én vagyok az, a Szél.

- Tegyél hát le! Nem vétettem ellened semmit!

- Nem úgy van az – nekem feladatom van, melyet el kell végeznem.

Eltelt hát hosszú-hosszú idő, a Kesztyű már el is felejtette, hogy honnan jött. A szél végül elvégezte küldetését, lerakta őt egy hegyre, s távozása közben - nem tudni, véletlenül, vagy szándékosan - besöpörte egy hasadékba.

A gödör hideg volt, rideg és sötét, a Kesztyűt hatalmába kerítette a félelem. A hosszú úttól felszakadtak varratai, már csupán egy szövetdarab volt: egyáltalán nem hasonlított hajdani szép kesztyűvoltára. Ahogy ott feküdt a rémülettől reszketve, valamit meghallott, attól már-már úgy hitte, közeleg életének vége.

Léptek. Halk, egyre hangosodó csendes dobogás. A sötétben tehetetlenül hevert, felkészült utolsó útjára. Aztán a léptek lelassultak, és megálltak, közvetlenül előtte. A halk morgás, amit hallott, minden titkos, rejtett életre való reményét is kioltotta. Aztán valami ránehezedett…

A léptek eltávolodtak, de hamarosan visszatértek, A morgás nyugodt lett, s bár a teher egyre nehezedett, a Kesztyű kezdte érezni, hogy valami megváltozott. Érezte a finom bolyhos bundát, amely a rajta fekvő csendesen mocorgó kreatúrát befedte. A hideg is elmúlt, helyét melegség töltötte be. Egyre több izgő-mozgó szőrgombóc került rá, mindössze három.

Rájött, hogy jó helyen van. A morgó, doromboló szőrgombócok… szerették. A nagy járkáló Bestia el-elment, de végül mindig visszatért. A kicsik sokáig játszottak a hajdani Kesztyűvel, ám, akárcsak amikor jól érezzük magunkat, az idő úgy repül – így történt ez a kesztyűvel is, s mielőtt fel tudta volna fogni, magára maradt a lakban.

A kesztyű elhagyatottan érezte magát: azt hitte, hogy végre megtalálta otthonát. Elgondolkodott rajta, vajon ő rontott volna el valamit? Hiába erőltette magát, nem jutott eszébe semmi amivel magára haragíthatott volna bárkit is... Napokig, hetekig, hónapokig hevert magatehetetlenül a hideg gödörben, míg aztán egyszer, egy éjjel…

Meghallotta a jól ismert lépteket és dorombolást…

Hát visszatért! A már rég elveszettnek hitt öröm érzete lepte el – ám eltartott egy időbe, míg megértette, hogy ez az élet rendje; a szőrgombócok jönnek-mennek, de egy biztos: a titkos, hideg, biztos helyre, minden évről évre visszatér a Bestia, és más szőrgombócokat ajándékoz megőrzésre – és ez az öröm, ez a tudat melegítette az év hideg, magányos részeiben.

Bizonyára már mindenki olvasta, vagy legalábbis hallott már valamit A Párduc című műről, melyet Rilke írt. Meglepően tanulságos vers, komoly mondanivalóval rendelkezik – éppen emiatt is nehéz róla konkrétan beszélni, ugyanis rengeteg dolgot lehet kiolvasni a sorok közül.

A vers egy bezárt párducról szól, aki tengeti unalmas életét a ketrecében...

Mi vagyunk ez a bezárt vadállat, az ösztöneitől fűtött bestia, amely a köré épített börtönében minden eddigi pompájáról, büszkeségéről lemondva már a külvilággal sem törődik. Merthogy ilyen az ember : beletörődő. Beletörődik a múltjába, beletörődik a sorsába, beletörődik még a jövőjébe is. Képes leélni szánalmas, korlátokkal lefogott életét, anélkül hogy egyáltalán felmerülne benne a külvilág iránti érdeklődés, nemhogy a kiszabadulás gondolata.

Azonban megesik, néha-néha, röpke, ritka pillanatokban, hogy észrevesszük, hol is lehetnénk, azon pillanatokban, melyekben felfogjuk a külvilágot – ekkor pedig gyorsan lehunyjuk szemünket, hogy az érzéstelenségbe folytott kép feledésbe merüljön, s elhaljon: mert így legalább nem fáj…

Íme az Alpha...