Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kesztyű. Ezt a szerencsétlen kesztyűn egyfolytában csak hordták, sosem mosták és nem szerették.

Így történt tehát egyik nap, hogy elhatározta: otthagyja gazdáját. Egy alkalmas pillatban meglazult, elszakadt és letörte a zsarnokság béklyóit. Nem érdekelték a következmények, csak menekülni akart.

Vándorútnak indult hát, ment mendegélt, egyszer csak szembetalálta magát egy kővel. Megállt előtte, és megszólította:

- Hát te meg ki vagy?

- Én vagyok a kő, a szikla, a föld lelke, mindig is voltam és leszek.

- Üdvözlégy! Én vagyok a Kesztyű!

- Hát hol van a te gazdád? A fa nem élhet gyökér nélkül. Mindennek hivatása van.

- Nem értem mit beszélsz! Szabad vagyok, nem parancsol nekem senki és semmi.

- Hát ha így gondolod: majd idővel megérted…

Folytatta útját. Egyszer csak nagy szél támadt, felkapta a Kesztyűt, és felrepítette az egekbe. Egy hangot hallott:

- Áruld el, mit keresel itt?

A kesztyű megszeppent:

- Ki beszél! Ki játszik velem, mint holmi falevéllel?!

- Én vagyok az, a Szél.

- Tegyél hát le! Nem vétettem ellened semmit!

- Nem úgy van az – nekem feladatom van, melyet el kell végeznem.

Eltelt hát hosszú-hosszú idő, a Kesztyű már el is felejtette, hogy honnan jött. A szél végül elvégezte küldetését, lerakta őt egy hegyre, s távozása közben - nem tudni, véletlenül, vagy szándékosan - besöpörte egy hasadékba.

A gödör hideg volt, rideg és sötét, a Kesztyűt hatalmába kerítette a félelem. A hosszú úttól felszakadtak varratai, már csupán egy szövetdarab volt: egyáltalán nem hasonlított hajdani szép kesztyűvoltára. Ahogy ott feküdt a rémülettől reszketve, valamit meghallott, attól már-már úgy hitte, közeleg életének vége.

Léptek. Halk, egyre hangosodó csendes dobogás. A sötétben tehetetlenül hevert, felkészült utolsó útjára. Aztán a léptek lelassultak, és megálltak, közvetlenül előtte. A halk morgás, amit hallott, minden titkos, rejtett életre való reményét is kioltotta. Aztán valami ránehezedett…

A léptek eltávolodtak, de hamarosan visszatértek, A morgás nyugodt lett, s bár a teher egyre nehezedett, a Kesztyű kezdte érezni, hogy valami megváltozott. Érezte a finom bolyhos bundát, amely a rajta fekvő csendesen mocorgó kreatúrát befedte. A hideg is elmúlt, helyét melegség töltötte be. Egyre több izgő-mozgó szőrgombóc került rá, mindössze három.

Rájött, hogy jó helyen van. A morgó, doromboló szőrgombócok… szerették. A nagy járkáló Bestia el-elment, de végül mindig visszatért. A kicsik sokáig játszottak a hajdani Kesztyűvel, ám, akárcsak amikor jól érezzük magunkat, az idő úgy repül – így történt ez a kesztyűvel is, s mielőtt fel tudta volna fogni, magára maradt a lakban.

A kesztyű elhagyatottan érezte magát: azt hitte, hogy végre megtalálta otthonát. Elgondolkodott rajta, vajon ő rontott volna el valamit? Hiába erőltette magát, nem jutott eszébe semmi amivel magára haragíthatott volna bárkit is... Napokig, hetekig, hónapokig hevert magatehetetlenül a hideg gödörben, míg aztán egyszer, egy éjjel…

Meghallotta a jól ismert lépteket és dorombolást…

Hát visszatért! A már rég elveszettnek hitt öröm érzete lepte el – ám eltartott egy időbe, míg megértette, hogy ez az élet rendje; a szőrgombócok jönnek-mennek, de egy biztos: a titkos, hideg, biztos helyre, minden évről évre visszatér a Bestia, és más szőrgombócokat ajándékoz megőrzésre – és ez az öröm, ez a tudat melegítette az év hideg, magányos részeiben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.