Nos, mindenek előtt, amennyiben még nem ismerné ezt a művet, rögvest essen neki, és olvassa el: a hatás garantált.

A vers valóságos mestermű – bárki bármit mondjon. Olvasása közben úgy érezzük magunkat, mint egy valóságos horrorfilmben – holott a kezdet oly szépen, szelíden, békésen kezdődik. „Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt, melybe ma szemünk ütközött…”

Az olvasó lágy folytatás helyett nyersen, szépítetlenül, gyomorszájba vágásként kapja a leírást a gusztustalan dögről, amely jellemzéséhez olyan szavakat használ, amire egy ilyen szituációban véletlenül sem gondolnánk – céda, virág, gyöngyöző, és még sokáig sorolhatnám, de nem szeretnék senkit sem megfosztani az olvasói élménytől.

Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott a folytatás, mert bár valóban hellyel-közzel szép szavakkal megtűzdelve festi elénk a dög látványát, azt azonban olyan költőien teszi, hogy valóságosan magunk előtt véljük látni a foszló dögöt, illetve a belőle táplálkozó élőlényeket, melyet egy az egyig külön-külön elemez is a költő.

A vers csattanójaként pedig szerelmét ehhez hasonlítja. Úgy érzem, nem szükséges tovább szaporítanom a szót.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.