Megdöbbentő, és csodálatos, ahogyan Rilke bánik a szavakkal. A cím már sok dolgot elárul, s nem csalóka: a költő egy szobrot elemez, egy régi, fejnélküli szobrot. Ezt persze bárki megtehetné, gondolhatnánk, ám a verset nem témája teszi gyönyörűvé, hanem maga a szavak, amivel jellemzi őket.

Kidomborítja, s hangsúlyozza azt, hogy bár arca, feje nincsen a szobornak, mégis úgy érezzük, mintha lenne – ezt pedig olyan szavak használatával éri el, amelyeket egyébként csakis arcok leírására használnánk. Kissé hátborzongató élmény ez, azonban a vers közepe felé éles váltás következik: nem jellemzi tovább hogy milyen a szobor, hanem inkább arra tér ki, hogy milyen lehetne, ha nem olyan volna, amilyen. Csupán egy faragott kődarab lenne, élettelen, merev…

Majd a vers végén, a jellemzés kellős közepében hirtelen úgy érezzük, mintha a szobor nem létező fejének szemhéjai felpattannának, egyenesen ránk néznének, és felszólítanának: változtasd meg életed!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.