Szerencsésnek érezhetem magam, hogy eredetiben is olvashatom ezt a művet, ugyanis a fordítás, bármilyen jó is, nem tudja teljesen visszaadni azt, amit a költő anyanyelvén leírt.

Gyönyörű, archaikus csengéssel kezdődik a vers, valóságos imaként hangzik minden egyes sor. Tökéletesen elénk tárja a kora őszi, késő nyári napot, a szüret napjait, és ima formájában kéri az urat, hogy adjon még pár napot, hogy az utolsó gyümölcsök is beérjenek, és hogy a legutolsókból is lehessen édes bort csinálni...

Aztán hirtelen váltás következik – az ima félbeszakad, valóságos kinyilatkoztatásokká válnak a sorok, örök igazságokká. Az egyedüllétet totálisan megfesti, a vers hangulata teljesen beborul, pesszimizmusba vált át az optimizmus. Aki egyedül maradt, az már az is fog maradni – nem örökre, de sokáig, és sokáig is fog szenvedni…

Majd, ami azonban már nincs benn a versben, jön a tavasz, hogy rendbe rakja a dolgokat, hogy fél év múlva újra kezdődjék az egyedüllét azok számára, akik egyedül maradnak a nyár végén…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.